Woody Allen mindig egyféleképpen közelítette meg a férfiak és nők közötti viszony sokszínűségét: szexista módon, vegyítve a tipikus "vudielenes" humorral. A mozitörténelem törpe rabbijának filmjeit nézve mindig az volt az érzésem, hogy ha belenéznék pszichiátriai kartonjaiba, látnám összes filmjének forgatókönyvvázlatát. Ám ha zavart szexualitással, paranoiával és enyhe skizofréniával küzdő emberek mindennapjait szeretném bámulni, egyszerűen csak kiállok az ablakba, és nézem a járókelőket. Szomorú, de tény: évek óta egyetlen Woody Allen-film se tudott sem megnevettetni, sem megríkatni, és ami a legrosszabb: elgondolkodtatni sem. Mostanáig...
Chris (Brian Cox) egész életében arra vágyott, hogy mindene meglegyen, és ehhez meg is van minden adottsága. Teniszkarriere töretlenül ível felfelé, jóképű és szórakoztató. Aki társadalmilag alatta áll, felnéz rá, aki pedig fölötte, az azon van, hogy segítsen neki, hiszen nem könnyű bekerülni a brit milliomosok felsőbb köreibe, amely főhősünket annyira vonzza. Kapóra jön tehát Chloe (Emily Mortimer, kiköpött Makk Marcsi a régi meséből), aki rácuppan a cuki teniszezőre, és meg sem áll vele az oltárig. Chrisnek viszont nem elég a fényes karrier, a középosztály partijainak csillogása és a Temzére néző tetőtéri lakás. Bejön a képbe Nola (Scarlett Johansson), az ifjú sztárocska, egyenesen Hollywoodból. Szőke, szenvedélyes, szexi, és eszébe sincs osztozni a pasin, akit magának akar. Chris azonban sosem hallhatta Marlene Dietrich "Beware the Amazing Blonde Women" című dalát, különben nem kapná el a nőt mindenféle helyzetben, helyszínen, pózban és időben. A tragédia gépezete mozgásba lendül, és mire a srác képes lenne dönteni a csengő kristálypoharak és az ékszerek csillogása vagy a kéjek édes élvezete és a szerelem csábító hangja között, már úgy tűnik, késő...
Jót tett Allennek, hogy annyi évtized után elszakadt New Yorktól, és Londont választotta a szerelmi háromszög helyszínéül, hiszen a sokévi menopauza után végre egy vérbő drámát vitt vászonra.

-Steiner Kristóf -