NAPOLA - A FÜHRER ELIT CSAPATA

Úgy tűnik, hatvanöt évre volt szüksége a germánoknak, hogy ne csak a történelemkönyv lapjaiként, hanem életek történeteként tudja kezelni a múltat. És halálok történeteként...

Ez persze nem csoda. Az igazán fajsúlyos témák évszázadok után is fájó sebeket téphetnek fel. Jézus történetének majd' kétezer év kellett, míg a Krisztus utolsó megkísértése című filmben végül feltűnt egy emberként küzdő megváltó, kételyekkel, keserűséggel a tekintetében. Ehhez képest szempillantásnyi idő a három-négy emberöltő. Ennyit vártunk az első filmekre (A bukás, Sophie Scholl, Napola), amelyek nem csupán egy gépiesen működő gyilkos diktatúraként, hanem a rendszerben és az élethez-halálhoz való jogukban kételkedő lelkekként mutatja be az áldozatokat. Filmek, melyeknek fényében az áldozat szó nemcsak a szenvedőkre, hanem a rendszer mozgatóira, sőt magára a Führerre is értendő.
Friedrich (Max Riemelt) 1942 nyarán elveszít egy bokszmeccset. Azonban a vereséggel - hála egy, a helyszínen tartózkodó nevelőtisztnek - nyer egy lehetőséget: különleges kiképzőiskolában tanulhat. A Napolában megismerkedik egy befolyásos politikai vezető fiával, Albrechttel (Tom Schilling), aki verseket, novellákat ír, és képtelen megérteni, miért kell feláldoznia az emberségét egy eszme oltárán. Friedrich azonban kész áldozatot hozni, legyen szó szabadságáról, a családjáról. Ám amikor elveszíti egyetlen igaz barátját, rájön: közel áll ahhoz, hogy önmagát is elveszítse, és soha többé ne találjon vissza.
A film a csupasz naturalizmust az ember ártatlan és őszinte korszakába, a gyermekkorba csempészi. Dennis Gansel filmjében tanúi lehetünk annak, hogyan válhat a nyílt, tiszta, gyermeki tekintet torz, homályos ürességé, hogy végül ne maradjon semmi, csak a lélek nyomorúsága a gyilkolás és a brutalitás bűnének terhe alatt.