Kristóffal egy gimnáziumba jártunk, mindketten drámatagozatra, ő egy évvel fölöttem... ha jól emlékszem egy akkori jó barátja, és osztálytársa (aki azóta már diplomás musicalénekes, és zeneszerző) egy kollégiumban lakott velem... azt hiszem a koleszban találkoztunk először... és mint tapasztalatlan budapestit elvittek kifosztani az M betűs éttermet... persze nem akárhogy, mellettük (főleg Kristóf miatt) az embernek gyakran az volt az érzése, hogy bár ne ismerné őket, és a körülötte lévők inkább gondolják, hogy nem velük vagyok stb... ez amolyan "drámais" feltűnési viszketegség, gondolhatnánk... de nem! Kristóf abban az időben számomra elviselhetetlenül szerette felhívni magára a figyelmet. Minden napra kitalált valami őrültséget, ha kellett nem válogatott az eszközökben... a a cél szentesíti... ugyanakkor (emiatt is) olyan figura volt, aki mellett nem lehet csak úgy elmenni... két eset volt (így van ez talán ma is vele kapcsolatban)vagy szereted, vagy nem...
Én jóban voltam vele. Tény, hogy bolond volt, infantilis, de jó bolond, soha nem ártott volna senkinek... színesítette a szürke hétköznapokat a tulajdonképpen kreatív, de eszelős viselkedésével... nekem szerencsém volt, egyszer-egyszer a sok álarc alatt láthattam megvillanni az igazi énjét, legalábbis így hiszem... szóval ezért szerettem meg... Az érettségi után egy ideig nem találkoztunk, de az élet újra összehozott minket, és boldogan vettem tudomásul, hogy a suli végeztével, ő is, mint mindannyian elhagytuk a felesleges, de akkor kötelező, kamaszos őrültségeket ... így visszagondolva úgy rémlik, az egész túlfeszített infantilizmusa nem volt más, mint útkeresés... de ő csinálta jól, ugyanis úgy tűnik megtalálta amit, vagy akit keresett: önmagát. És ez így is van rendjén.
(Ha esetleg még most is infantilisnek, őrültnek tűnne, az semmi ahhoz képest amit a VMG-ben prudukált....:-)....)