A Malénában a kirekesztettség poklával, a Sorstalanságban a holokauszttal, új filmjében, az Eveningben pedig az elmúlással kell szembenéznünk. Olyan dolgokkal, amelyeken sosem tudunk változtatni... "Vigyázzatok, mert ha Lajos elkezd mesélni, két percen belül biztosan sírva fakadsz" - állítja Toni Collette. S bár én nem voltam jelen ezen a vacsorán, ahol az asztalt olyan színésznők ülték körbe, mint Meryl Streep vagy Vanessa Redgrave, tudom: Toninak igaza volt. Koltai Lajos "meséi" ugyanis lehetnek keserűek, édesek, szenvedélyesek vagy ijesztően realisztikusak, egy biztos: könnyfakasztóak.



Halálos ágyán Ann Lord (Vanessa Redgrave), a látszólag makulátlan családi életet élt asszony megdöbbentő vallomással fordul lányaihoz. Constance (Natahsha Richardson), aki igazi mintafeleség és Nina (Toni Collette), aki képtelen révbe érni egyaránt tehetetlennek érzi magát. Az idős hölgy ugyanis egy rémisztő halálesetről és sírig tartó szerelemről kezd mesélni. Csupa olyan dologról, amelyekről a két lány még sosem hallott tőle. Mint hold a felhők mögül, úgy tűnik elő egy évtizedekkel ezelőtti éjszaka emléke, mikor az ifjú Ann (Claire Danes) legjobb barátnőjének esküvőjén megismerte az igaz szerelem érzését. Forró ölelések, kimondatlan vágyak és meggondolatlan tettek emlékei kísértik a halál és az élet határmezsgyéjén lebegő asszonyt. A két lány kérdéseire csak olyasvalaki adhat választ, aki igazán közel állt édesanyjukhoz tizenéves korában. És ekkor váratlan látogató érkezik...

Koltai Lajos első angol nyelvű filmje nemcsak a világ legjobb színésznőinek felvonultatása miatt az év egyik leggyönyörűbb alkotása. Michael Cunningham, Az órák aranykezű írója úgy tárja elénk Susan Minot zseniális regényét, hogy az alapjaiban rengeti meg felszínes, érzelemmentes világunkat. Meryl Streep és Vanessa Redgrave közös jelenete alatt pedig a filmtörténelem egyik legbensőségesebb pillanatait élhetjük át. Pados Gyula operatőr éles határvonalat húzott a szürke jelenben játszódó, realisztikus képi világ, és az ezer színnel kápráztató, romantikus emlékek között. Ezzel a különös kontraszttal eléri, hogy a film képei épp úgy beszélnek hozzánk, mint maguk a szereplők. Ez a film olyan, mint a naplemente a Balaton felett: legalább egyszer életünk során látnunk kell. És sosem felejtjük el többé.

 

- Steiner Kristóf -