Cowboyok és cowgirlök, megérkezett az év várva várt filmje. Westerncsizmát fel, és irány a mozi, mert a Coen fivérek legújabb remeke az abszolút kihagyhatatlan kategóriába tartozik.

Aki olvasta Cormac McCarthy regényét, tudja, hogy a Nem vénnek való vidék félelmetes, sötét és erőszakos történet, hiszen központi figurája olyan gonosz, hogy Szörnyella De Frász, Predátor és Lex Luthor zokogva menekülne előle. Ám az agressziót ellensúlyozza valami, aminek köszönhetően a film - és a könyv is - inkább hangulatos kaland, mint rémisztő depresszió. Ez a valami pedig a stílus. Vicces frizurák, briliáns párbeszédek és semmihez sem hasonlítható hangulat: a véres vadnyugat egészen új oldaláról mutatkozik be.



Kétmillió dollárral és egy rakat heroinnal felpakolt furgon áll a sivatag közepén. Körötte még meleg holttestek. Az arra járó Lewelyn Moss (Josh Brolin) egyszerű ember: úgy véli, amit talál, az az övé. Nem így látja ezt Anton Chigurh (Javier Bardem), a hidegvérű gyilkos, akinek - gigantikus pisztolya mellett - elvei vannak, és pénzfeldobással dönti el, hogy fejbe nyomjon-e valakit egy légpumpa dugattyújával. A kalandot új megvilágításba helyezi Ed Bell (Tommy Lee Jones), a kiöregedett seriff, mikor rendkívül ifjú és rendkívül ostoba társával a bűnözők nyomába ered. Azonban úgy tűnik, hogy akinek joga van a pénz birtoklásához, annak nincs joga az élethez...

A film máris belépett a legendák közé, hiszen négy Oscart zsebelt be, köztük a legjobb filmnek és a legjobb rendezésnek járó díjat is. A Coen fívérek - éppúgy, mint A nagy Lebowskyban - ismét a popkultúra klasszikus, már-már banális elemeit használják fel arra, hogy egy egészen új képi és érzelemvilágot teremtsenek, melyben a jó és a rossz küzdelmének erkölcsi palettája eddig ismeretlen színt kap. A színészek játéka olyan pontos és szabályos, mint egy balettelőadás mozdulatai. Javier Bardem - aki szintén Oscarral térhetett nyugovóra a diadal éjszakáján - egyszerre titokzatos és nyers, rémisztő és mulattató. A bratyók természetesen ismét Roger Deakins operatőrrel kollaboráltak, akivel 1990 óta tart az együttműködés, és saját bevallásuk szerint mostanra rejtélyes összhang jött létre a Coenek agya és Deakins keze között. Ez pedig meg is látszik a filmen. A Szerelem a kolera idején után már-már azt hittük, idén a feledhetetlen könyvek feledhető köntöst öltenek a filmvásznon. Ám ahogy Carl Showalter mondta a Coen fivérek másik klasszikusában, a Fargóban: "No fuckin' way!"

- k -