POSEIDON

Egy igazán jó katasztrófafilm nagyobb adrenalinlöketet ad, mint mondjuk a bungee jumpingolás. Az igazán rossz pedig akkorát, mint az országos szálasanyagfonó-verseny nyerteseinek kiállítását nézegetni. De mi a helyzet a közepessel?

Ha nem ugrálunk izgalmunkban, körmünket rágva, viszont annyira nem érdektelen a vásznon süllyedő hajó/pusztító meteor/zuhanó repülő, hogy békésen szunyókáljunk, akkor könnyen lehet, hogy egy remake áldozatai lettünk. Ebben a műfajban roppant gyakori. És az esetek jelentős részében pénzt és időt takarítanánk meg, ha inkább kikölcsönöznénk egy közeli tékából az eredetit. Ezúttal Wolfgang Petersen, a katasztrófafilmek apostola is konzervalapanyaghoz nyúlt.

Szilveszter éjjel egy húsz emelet magas luxushajó szeli az óceán habjait. A bálteremben összegyűlt utasok önfeledten adják át magukat a szilveszteri partizásnak. Közöttük egy lánya szüzességét óvó édesapa (Kurt Russell), egy sunyi hamiskártyás (Josh Lucas) és egy elhagyott öngyilkosjelölt (Richard Dreyfuss). Nem sokkal az éjfél beköszönte után a kapitány morajló hangra lesz figyelmes, és néhány másodperc múltán feltűnik a horizonton a hang forrása is: egy félszáz méter magas óriáshullám robog megállíthatatlanul a Poseidon felé. A hatalmas méretű óceánjáró papírcsónakként sodródik a hullámmal, míg végül a feje tetejére áll. A parancsnok szerint a bálterem vastag üvegablakai és a vízelzárók egy ideig biztonságban tartják a rettegő utasokat, de ezt még a Black Eyed Peas Fergie-je sem hiszi el, azt viszont igen, hogy neki már nemcsak énekelni, hanem játszani is kell. Egy maroknyi csapat tehát úgy dönt: saját utat keresnek a lángoló roncs összezúzott emeletein át, egészen a hajófenékig, amely a Poseidon egyetlen víz felett lévő része. Hogy biztos legyen a pszichológiai hatás, az életükért harcolók között akad egy ifjú szerelmespár, sőt egy védtelen fiúcska is.

A Poseidont egyetlen dolog menti meg a "majd megvárom, míg kijön DVD-n" kategóriától: a sosem látott számítógépes technika nyújtotta tökéletesen valósághű látványvilág. Bizonyos tekintetben szomorú, hogy míg az 1972-es eredeti nem is egy Oscar-jelölést hozott művészeinek, az új verzióban hús-vér színészek animált hullámoknak statisztálnak. Hála Istennek azonban senki nem alakít akkorát, hogy sajnáljuk a kompjútertechnikától ezt a kis reflektorfényt. Már látom, amint egy 45 méter magas hullám átveszi az aranyszobrocskát a jövő évi Oscar-gálán. Szem nem maradna szárazon. És persze a guccsi-puccsi-verszaccsi nagyestélyik sem.

- Steiner Kristóf -