A NAGY KOMMUNISTA BANKRABLÁS

Egykor a dokumentum-műfaj összeegyeztethetetlen volt a popcorn-kultúra mozis közönségének glicerin-könnyekhez szokott lelkivilágával.

A dogmafilmektől, Lars von Trier lélekszaggató remekein át, a plastic fantastic világot bíráló fiatal generáció fricskáiig minden arra utal: a műfaj reneszánszát éli. Ám az alapvető különbség a régi és a mai alkotások közt az értelem hiánya: a film végén csak meredünk az üres vászonra, és felmerül a kérdés: jó, de most mit tudtam meg? Ja, hogy egy bigmek elfogyasztása nagyobb bűn, mintha ledobnánk az atombombát. Sajnos, a Nagy kommunista bankrablás klasszikus darabja az újgenerációs alkotásoknak. 1959. A kommunizmus elzárja Romániát a külvilágtól, az emberek agyát pedig a szabadság gondolatától. Érthető hát, hogy a románok fejében előbb fordul meg, hogy sarlót és kalapácsot használjanak evőeszköz helyett, mint egy szervezett bankrablás, melyet egy kormányellenes banda hajt végre.
Kinek lehet érdeke milliókat rabolni egy országban, ahol nincs lehetőség a pénz elköltésére? A szálak összefutnak: a tettesek kormányközeli méltóságok, jómódú polgárok és nem utolsósorban zsidók. A 'bűnlajstrom' tehát oly hosszú, hogy rendhagyó büntetést érdemel: a banditák önmagukat alakítják egy róluk szóló filmben, amelynek az utolsó jelenete az ítélethozatal. Rejtély, mi a missziója egy eredeti eseményeket feldolgozó dokumentumfilmről készült dokumentumfilmnek. Az sem tiszta, hogy ha elhangzik: 'a labirintus végén eljutunk az igazsághoz', akkor miért nem tudjuk meg, mi okból raboltak a szabotőrök, és a bűncselekmény volt a nagyobb 'turpisság' részükről, vagy a tény, hogy zsidók. Már csak Máté Kriszta hiányzott az utolsó képsorokról, hogy egy magvas mondattal feltegye az 'i'- re a nem létező pontot: 'ám a megoldás örök homályba burkolózik.'

- Steiner Kristóf -