LAS BANDIDAS

Ha felvállaltan egy adott műfaj sablonjaiból készít valaki filmet, ahhoz elengedhetetlen a zseniális forgatókönyv, egy nagy adag önirónia és az alapszabály: a humort halálosan komolyan kell venni. A Las Bandidasból épp ez a három hiányzik... sok egyéb dolog mellett.

Mert lehet az mókás, ha egy horrorban furcsa neszt hall a főhős, majd - a filmtörténelemben hetvenharmadszor - előugrik egy macska, csak a főszereplő ne azt játssza: "Értitek, ez ilyen sablondolog, ugye, milyen vicces?" A westernfilmek tele vannak klisékkel, a kocsmai verekedéseken, a kánkánruhás örömlányokon át a csilláron történő himbálózásig. Luc Besson végtelenül tehetséges, abban legalábbis biztosan, hogy a nevével eladjon egy közepes ötletet, Penelope Cruz pedig még nem járt elég régen Tom Cruise-zal ahhoz, hogy elfelejtsük, úgyhogy össze is hoztak nekünk egy westernkomédiát. Olyan vicces lett, hogy én például kétszer is elmosolyodtam rajta.
Salma Hayek (isten tudja, miért vállalta el a szerepet) és Penelope Cruz két bosszúvágytól fűtött senoritát alakítanak. Miután a gazdag Sara és a parasztlány Maria családja is elveszíti a vagyonát egy ármánykodó bankár szíves közbenjárásával, együtt indulnak bankot rabolni és visszaszerezni sok száz mexikói elkobzott földbirtokát.
A sztori nagyjából ennyi, és lássuk be, ez még egy nacho-reklámhoz is kevés, nemhogy egy mozifilmhez. Erőltetett párbeszédek, unalomig ismételt poénok váltják egymást olyan színésznők közt, akik kidolgozatlan karaktereket játszanak egy szánalmas forgatókönyv alapján - már ha létezett egyáltalán. A mozi közönsége - beleértve engem is - olyan zord képpel ülte végig a filmet, mintha dokumentumfilmet néztünk volna a horgasfejű galandféreg gasztronómiában történő felhasználásáról. Ezt pedig nem erőltethetik le a torkunkon. Még chiliszósszal sem.

- Steiner Kristóf -