47.
2006.07.13. 13:18
C.R.A.Z.Y
Puszta létezésünk már önmagában identitászavar. Gyerekként már felnőttnek, felnőttként még gyereknek hisszük magunkat.
Rengeteg meleg teszi tönkre az életét azzal, hogy bizonygatja magának heteroszexualitását. A heterók közt akad, aki igyekszik bebeszélni magának: ő annyira laza és cool, hogy simán kamatyolna azonos neművel is. Megbántjuk, akiket a legjobban szeretünk, sokszor szánt szándékkal. Félünk a fájdalomtól, rettegünk az elmúlástól, mégis sokunknak néha az öngyilkosság tűnik megváltásnak. Miért? Mert emberek vagyunk. Mint Zac. A fiú, aki egyetlen gondolattal gyógyít égési sérüléseket, elállít vérző sebeket, elhallgattat egy teli torokból üvöltő csecsemőt, és ha parancsol valamit Istennek, az Úr hallgat rá. Legalábbis az anyja szerint. Apja szerint kőkemény férfi, aki mindenben rá ütött. Aki zenei őstehetség. Aki szemérmetlenül taperolja a szomszéd lányt, mert akkora bika. Zac azonban számkivetettnek látja magát. Aki nem kap születésnapi ajándékot, mert karácsony napján született. Akinek három bátyja esküdt ellensége. Aki éjszakánként bepisil. És aki anyja ruháiba bújik. Hogy valójában kicsoda Zac, és merre tart? Honnan is tudhatnánk. Hiszen saját magunkról sem tudjuk. Jean-Marc Vallée rendező Patsy Cline kopottan csillogó, keserédes muzsikáján és egy család hétköznapi történetén keresztül infantilis egyszerűséggel, mégis vitathatatlan zsenialitással vezet minket lelkünknél fogva oda, ahol még sosem jártunk. Önmagunk elé.
- Steiner Kristóf -
|