51.
2006.08.17. 12:30
A UNITED 93-AS
Amikor szeptember 11-ére gondolok, félelem lesz úrrá rajtam. Rettegek, hogy elveszítem a családomat, a barátaimat és mindent, ami fontos nekem. Ám vannak, akik számára ez már nem lehetséges jövő, hanem fájdalmas múlt.
Nem szeretek a politikára gondolni, mert tudom, mindegy, hogy balra vagy jobbra fordulok, rengeteg arab és amerikai hal meg értelmetlenül ezekben a pillanatokban is. Emberségre szeretek gondolni. A vallás abban segít, hogy emberségesebbek legyünk, és közelebb kerüljünk önmagunkhoz. Sok barátom van, akik az iszlám követői, és egyikük sem akarta soha elvágni a torkomat. A mozlim vallás csodálatos, és a szeretetre épül. Ezt mindenki vésse az eszébe, aki habzó szájjal terroristázza le az arab és török férfiakat. Mindenki hallott a United Airlines 93-as járatáról, amely 2001. szeptember 11-én nem érte el a célját. A gép a tervek szerint a Fehér Házra zuhant volna, megkoronázva a terrortámadás-sorozatot, amelynek a World Trade Center ikertornyai és a Pentagon áldozatául esett. Az amerikai állam mártírként ünnepli azt a maroknyi utast és a repülőn dolgozó légi-utaskísérőt, akik úgy döntöttek: akár az életük árán is szembeszállnak a terroristákkal. Paul Greengrass, a Bourne-csapda rendezője hollywoodi sallangoktól mentes filmet készített, egy csapat ismeretlen, ám hihetetlenül profi színésszel, akik előre megírt forgatókönyv nélkül improvizáltak. A tragédia napja úgy elevenedik meg a szemünk előtt, mintha magunk sem tudnánk, mi lesz a történet vége. Mi is utasok vagyunk egy hétköznapi járaton, amely San Francisco felé tart. Mellettünk egy fiatal lány szájfényt tesz az ajkaira. Előttünk egy idős házaspár az útikönyvet böngészi. A stewardessek szokásos biztonsági bemutatója alatt senki sem a vészkijáratokat figyeli, hiszen ezerszer hallottuk már a sablonszöveget, és különben sem történik semmi baj. Aztán egy arab férfi hirtelen feláll, letépi az ingét, láthatóvá válik a mellkasára erősített bomba, és az úti cél már nem Frisco, hanem a pokol. Könnyeimet visszatartva azon gondolkozom, ha ott ülök a gépen, mit tennék? Én is a lázadókkal tartok, és műanyagvillákkal, forró vízzel esek neki a terroristáknak? Vagy - ha úgyis meghalok - utolsó perceimben nem agresszív közelharcot akarok, hanem egy kis nyugalmat, és lehetőséget arra, hogy végiggondoljam az életemet. Azt hiszem, az utóbbi. Elmerengek, miért van, hogy csak azok a hősök Amerika szemében, akik a maradék erejüket is gyilkolásra használták... és most már hullik a könnyem.
- Steiner Kristóf -
|