Zavarba ejtő. A film, amelyről írok, alkotásként a műfaj legjobbjai közé tartozik. Ugyanakkor témája felbőszít, mint Picassót a finn díva dala a halkakasról.

ŰŰBüszkén vállalom, hogy fogyasztó vagyok, és kétlem, hogy ettől hülye is lennék. Ám aki azt hiszi, hogy egy bigmek elmajszolásával dzsihádot robbant ki, az viszont az.
Joel Bakan könyve világszerte a "le a tévével, nem járok multiplexbe, pfuj kóla" társadalom Bibliája, mely egy olyan országban, ahol az embereknek nem szokásuk kitartani a véleményük mellett, különösen veszélyes. A rendszerváltás utáni vad plázamánia hamar átcsapott a túloldalra, s ártatlan mondatokkal, mint a "Mi a kedvenc sorozatod?" és az "Olyan sampont kérek, amit a reklámban láttam!" egyesek szemében máris a globalizáció zsoldosai vagyunk. S mivel az aranyközép ez esetben kétszínűségnek minősül, a sznobok és kultúrsznobok harca egyre véresebb. E filmmel az utóbbiak jutottak forszhoz...
A hat év alatt készült dokumentumfilmben óriásvállalatok kerülnek terítékre, amelyek - az alkotók szerint - komolyan veszélyeztetik bolygónk lakóinak fizikai és mentális épségét. Riportok segítségével szól hozzánk a "nép" és az "uralkodó". Mark Achbar rendező saját bevallása szerint olyan képet festett a mamutcégekről, mellyel felnyitja az emberek szemét. A gond az, hogy ahogy a multik egyetlen "csak ma öt forint a tej" akcióval tömegeket mozgatnak meg, úgy e film kapcsán reflexből mennek tüntetni a bevásárlóközpontok ellen - ugyanezek. A végletek felé a társadalom azonos rétege sodródik, és azon múlik, ki melyik utat választja, hogy milyen a közeg, amely körülveszi.
A filmesek fehér zászlaja a következő DVD-ket tartalmazó díszdoboz volna: Dr. Szöszi, Super Size Me, Spinédzserek, Fahrenheit 9/11, Pretty Woman és a Corporation. Béküljünk, srácok!

- Steiner Kristóf -