Tíz éve még sírtunk, hogy nem készül elég magyar film.

Azóta fordult a kocka, sőt, a tipikus "keserédes művészet a sanyarú magyar valóságról" filmeket is felváltották a tömegeket megmozgató komédiák. A baj csak az, hogy minél több ilyen alkotás érkezik elénk futószalagon, annál hamarabb felejtjük el őket.
Ez esetben a feledés pillanata egyezett a vetítőterem elhagyásának idejével. Pedig volt itt minden: színkavalkád, harsogó zene és sztárdömping, mindez Barnóczky Ákos bőrbe bújt Guy Ritchie értelmezésben. Csak színészből nagyon kevés...
Nándor (Beleznay Endre) egy másnapos reggelen arra ébred, hogy egy összenőtt szemöldökű bányarém mellett fekszik, luxuskocsija sehol, és milliókat érő céges papírjainak is lába kélt. Hab a tortán, hogy a rémségkirálynő bátyja (Majka) üzletet ajánl: segít az autó nyomára bukkanni, ha a yuppie feleségül veszi a hugicát. Itt kezdődik sukár kis városnézésünk a nyóckerben, idegenvezetőink pedig a helyi utcalányok, kocsmárosok és szelíd rosszfiúk lesznek.
Nem vagyok Majka-rajongó, de tény, hogy van a srácban valami túlélőösztönnel vegyes igazi tehetség, és amit elkezd, azt tisztességgel végigcsinálja. Gubás Gabi is öröm az ürömben, ám a film legüdítőbb pillanatai Margitai Ágnes kocsmárosné figurájának köszönhetők, pedig kevesebbet van vásznon, mint Judi Dench a Szerelmes Shakespeare-ben. S bár kevés az esély, hogy honi kolléganője is Oscart zsebeljen be a néhány perces jutalomjátékért, értelmet adott a másfél órának, amit a moziban töltöttem, és ezt köszönöm neki.

- Steiner Kristóf -