2. rész
Steiner Kristóf 2007.03.21. 23:48
Néha úgy érzem magam, mint Jenny, a "kalózok menyasszonya". Végzem a munkámat, egyre többet és többet, közben pedig sok "kedves" ember érezteti velem, hogy semmi mást nem csinálok, csak partikra járok, és vihorászom a tévében. Miközben ha reggel felkelek, leviszem Özgét sétálni, ez után gyakran szinkronizálni megyek. Utána előfordul, hogy sajtóvetítésre megyek, és van amikor forgatni. A délutánok rendszerint az élő adással telnek, és mikor este hzaérek filmkritikát írok, esetleg színész portrét, film ajánlót. Ha van olyan műsor, amihez szöveget kell írnom, annak is nekikezdek, és mire ezekkel végzek, már késő este van. Beteszek egy adag mosást, leviszem Özgét mégegyszer. És még nem mosogattam el, nem fürödtem meg. De holnapra ugyanolyan kipihenten, összeszedetten, felkészülten kell a kamerák, újságírók, fotósok elé lépnem, mintha csak egy luxusvillában laknék, ahol cselédek százai vesznek körül. Ne értsetek félre, nem panaszkodom, sőt nagyon boldog vagyok az életemmel, de néha megdöbbent, ahogy az emberek (le)kezelik azokat, akik közszereplőként dolgoznak. Igen, dolgoznak. Én világ életemben ugyanolyan embernek tekintettem a péket, a cipészt és a pincért, mint a színészt, a festőt, vagy a hivatalnokot. És itt az EMBER szón van a hangsúly. Ezért mielőtt bárki bírálni kezdi, hogy mennyi pénzt költök Özgére, vagy hogy hová utazom, gondolkodjon kicsit. Én nem gyűjtök pénzt semmire, nem teszek félre, és nincsenek nagyra törő terveim. Amikor megkapom a fizetésem, finom sajtokat és fehérbort veszek belőle, szívesen megyek színházba, imádom a mozit, és mindennél jobban szeretek utazni. Szinte minden hónapban keresünk a kedvesemmel valamilyen akciós jegyet, vagy olcsó fapados járatot, és a legtöbb helyen ugyanannyit költünk, mintha itthon lennénk. Megsúgom, inkább az utcán majszolunk egy bagettet, mint hogy flancos éttermekben kanalazzuk a kaviárt. És valóban: amit csak lehet megadok Özge kutyámnak, mert - bár sokak számára furcsán hathat - nekem ő olyan, mint másoknak a gyermekük. És ugyan ki merne valakit bántani azért, mert igyekszik a legjobbat nyújtani a gyerekének. A mai napnak élek, és gyakran hónap végére arra sem marad pénzem, hogy rendeljek egy pizzát, de nem zavar, mert én így szeretek élni. És eszembe nem jutna bírálni olyanokat, akik inkább nem mennek étterembe, mert gyűjtenek az ínséges időkre, vagy kuporgatják a vagyont, hogy "majd egyszer valamikor valamit kezdünk vele". Ezt a témát lassan rövidre zárva küldök egy részletet Brecht Koldusoperájából mindazoknak, akik ismeretlenül, gondolkodás nélkül vagdalkoznak. Olvassátok figyelmesen, és ha időtök engedi, nézzétek meg a darabot valahol. Nekem az egyik kedvencem.
"Urak, látják, dolgozom, ágyazok, mosogatok Ebben a mocskos fogadóban. És ha adnak csak egy froncsit is, én elfogadom, s csak nevetek a szakadozott rongyaimon, Hiszen nem tudnak még semmit se rólam, Hiszen nem tudnak még semmit se rólam. ŰŰEste pedig riadalom és zaj lesz a kikötőben, És kérdik, hogy mitől van a zaj, De én kacagva az ablakomnál állok, S újra kérdik, mi ez a kacaj? És a vérszínű bárka, rajta hetvenöt ágyú A házakra lő. És ők százasával jönnek a partra és sorra Átkutatnak minden házat. S az egész várost láncra verve elhozzák nékem, Elhozzák nékem és éntőlem kérdik: Hogy hogyan öljék meg őket és hányat? Hogy hogyan öljék meg őket és hányat? Nem lesz semmi riadalom, és csönd lesz a kikötőben, Én ítélkezem ott. S kérdik, melyiknek kell meghalnia? “Mindnek!” És amikor a fejek hullnak, azt mondom: “Hopplá...” És a vérszínű bárka, rajta hetvenöt ágyú, Velem messzire száll."
És ha már színház: ahogy írtam, beszámolok az Operett Színház Rómeó és Júlia előadásáról. Nem fogom hosszasan fejtegetni a dolgot, de a lényeg: tettem egy fogdalmat nem is olyan régen. Nem fogok többé tíz percnél hosszabb ideig olyasmit csinálni, ami untat. Túl értékes nekem az életem ahhoz, hogy hosszú perceket fecséreljek unalmas dolgokra. Így aztán az első felvonás után eljöttem. Pár napja Kinizsi Ottó és Deutsch Anita a saját konyhájukban előadtak nekünk egy színdarabot, amely Jókai és Laborfalvi Róza szerelméről szólt. Ott, három négyzetméteren több minden történt, mint itt a hiperszuper emelkedő színpadon. Hiszek abban, hogy megvalósulhat a csoda, mikor a technika és a tehetség, a látvány és a színészi játék egyszerre érvényesül. Na ez nem az volt.
Most pedig - szokásomhoz híven - néhány igazán személyes gondolat. Mama a karjaim közt halt meg, másfél évvel ezelőtt. Mosolygott, és olyan gyönyörű volt, mint egy mesebeli Tündérkirálynő. Tudom, hogy csoda, amit átélhettem Vele. Ő ott volt velem, mikor átléptem ebbe a világba, én ott voltam vele, mikor elhagyta ezt a világot.
Gyakran fájt a feje, és magas volt a vérnyomása, de nem igazán törődött vele, egészen addig, míg drasztikussá nem vált a helyzet. Halála előtt két héttel kerül először kórházba. Mikor meglátogattuk Zsolti barátommal, rengeteget nevetett, tele volt élettel, és arról beszélt, hogy hamarosan hazaengedik. Mindkettőnket fiának tekintett. Utolsó sms-em tőle ez volt: „Ma végre első ízben igazán jól vagyok, köszönöm, hogy lejöttetek, szeretlek. Mama” Másnap este séta közben lett rosszul. Mire elkészült a koponya ct, már nem volt eszméleténél, a kép pedig világosan kimutatta: nagyon súlyos agyvérzést kapott. Én aznap élő adást vezettem, majd egy étteremben vacsoráztam, mikor Mama egyik barátja hívott. Azonnal autóba ültünk. Mama barátai nagyon sokat segítettek nekem, tartottuk egymásban a lelket, és imádkoztunk. A kórházban mindenki végtelenül kedves és segítőkész volt. Nekik köszönhetem, hogy az Édesanyám utolsó harminc órája alatt végig foghattam a kezét, suttoghattam a fülébe. Halála pillanatában a közös dalunkat suttogtam neki a „Kicsi Krokodilról”, azt, amit a kiskorom óta gyakran énekelt. A dal utolsó sora így szól: „Pá Mama, jóéjszakát.” Elengedtem őt. Az arca sugárzóan szép és sima volt, akár egy porcelánbabáé. Egy néni azt mondta, olyan gyönyörű, hogy Szent Péter bele fog szeretni. Most, hogy elutaztam Indiába, és a hamvait a Gangeszba szórtam tudom: a halál is csak olyan, mint a születés: erre az egy életünkre szól a sokmillióból. Rengeteg apró mécsessel szálltunk csónakba, a párom, az apukám, az ő kedvese, Krisztike és én. Sorra a hullámokra helyeztük a mécseseket és mikor pedig már a vízen is annyi csillag ragyogott, mint az égen, a hamvakat a habok közé szórtam. A Tündérkirálynőm pedig örökre velem lesz: az ajkaim, a szemem színe pontosan olyanok, mint az övé. Bennem él örökké, és ha nagyon hiányzik a tekintete, csak tükörbe kell néznem.
|