Wow! Rengetegen írtatok nekem, és ami meglepő: szinte csak biztató szavakat. Pedig már hozzászoktam, hogy az emberek nem tudnak mit kezdeni velem, ezért inkább elkezdenek utálni. :-) Nagyon boldog vagyok, hogy "közelebb kerültünk egymáshoz". Egy ilyen napló pont olyan, mint egy hajnalig tartó beszélgetés. Kölcsönösen egyre több dolgot tudunk meg egymásról, hiszen én leírom a gondolataimat, és a visszajelzésekből pedig látom, Ti hogyan látjátok a világot... és az én világomat. Annak pedig különösen örülök, hogy nem csak a VIVA néző korosztály olvas és ír nekem, hanem azok is, akiknek egyszerűen csak Steiner Kristóf vagyok. Nagyon büszke vagyok a munkámra, és imádom a tévét, de mindennél fontosabbnak tartom, hogy ha nem műsorvezetőként, hanem emberként ítélnek meg, akkor azt ne csak egy műsorom alapján tegyék. A másik, ami nagyon boldoggá tesz, hogy rengetegen írtátok nekem, egészen megváltoztatta az édesanyátokhoz való viszonyotokat az, ahogy Mamáról írtam. Ilyenkor az jut eszembe, megérte közszereplőnek lenni. Hiszen ha csak egy embert hozzásegítek ahhoz, hogy lássa: milyen csodálatos dolog úgy szeretni, hogy képesek vagyunk elengedni - legyen szó halálról vagy szakításról - akkor értelmet nyer a sok bulváros-szirupos-felfújt sztori is, ami ezen a pályán kísér(t). :-)

És ha már a bulvárnál tartunk, picit leírom, mit is gondolok a tabloidokról, pletykákról és botrányokról. Biztosan sokan hiszitek, hogy most - ahogy azt a legtöbb közszereplő szokta - véres szájjal szidni kezdem a magazinokat és "szennylapokat", amiért nem hagynak élni. Nos, tévedtek. Beismerem őszintén: imádom a pletykákat. Kövezzetek meg érte, de így van. Továbbmegyek: az igazán zaftos pletykák a kedvenceim. Van néhány angol magazin, amiket heti rendszerességgel vásárolok. Rendszerint egy itthoni pletykalapon tíz perc alatt keresztülrágom magam, és már dobom is el, de az angol sajtó olyan érzékkel talál rá az érzékeny pontjaimra, hogy egy magazint akár egy hétig is hurcolok magammal. Óriásira kinagyított lúdtalp, egy rosszul sikerült fotó, vagy fél kiló plusz, és máris képesek több oldalas anyagot szentelni Britney, Madonna vagy Paris Hilton újabb baklövésének. Ezzel szemben itthon gyakran olyan címlapokat látok, mint "Nóci majdnem leejtette mobiltelefonját". Úgy értem... nem említem egy szinten Arthur Rimbaud verseit egy képsorozattal, ahol Nicole Richie zörgő csontokkal fut a tengerparton, de ha már elmerülünk, menjünk igazán mélyre. Végletes ember vagyok. Vagy Goethe, vagy "Jézusom, Sharon Stone narancsbőrös!". Merjük vállalni önmagunkat, és semmiféle kultursznobizmusból, vagy szégyenérzetből ne hazudjuk azt magunknak, hogy nem vagyunk kíváncsiak rá, ki kivel hol mikor miért mekkorát mennyiért és meddig. Ha helyes értékek szerint élünk és gondolkodunk, tudni fogjuk, hogy nem ez a világ legfontosabb dolga, tehát el tudjuk helyezni oda, ahova való. Meggyőződésem, hogy lehet egyszerre szeretni a Kékszakállú herceg várát, és Jessica Simpsont. Jelenleg olyan világban élünk, ahol a talmi csillogás ural mindent, az időt pedig nem tudja senki visszafordítani. Tanuljunk meg élni abban a világban, amelybe születtünk, és hőbörgés helyett nevessünk egy jót azon, sőt, ha kell, saját magunkon. Ráadásul mi, közszereplők részben ezekből a hírekből élünk. Senki nem olvasná most a soraimat, ha nem figyelt volna fel valamikor az idegesítő szőke fejemre egy magazinban. Fura nekem, ha valaki úgy tesz, mintha a bulvárújságok a Sátán Bibliái lennének, és kikéri magának, hogy provokatív módon érdeklődjenek felőle... pláne ha olyasvalaki az illető, aki évekig vezetett "pikáns-pimasz-provokatív" talkshow-t. Aki beül a pezsgőfürdőbe, bizony vizes lesz. Ahogy Meryl Streep mondja az Ördög Pradat viselben: "That's all."

Végül néhány gondolat, amely arról jutott eszembe, amiket nekem írtatok: gratuláltatok, hogy merek önmagam lenni. Nos én mindenkinek ezt tanácsolom, az ember ugyanis csak akkor tudja elfogadni a világot, és szeretni másokat, ha sikerül önmagát elfogadnia. A mai bejegyzésem mottójául Őszentsége a Dalai Láma egyik könyvének címét vettem kölcsön. Csodálatos írás, gyorsan szerezzétek meg. Addig is itt az én receptem: az emberi élet egyetlen célja a boldogság megtalálása. Akár vallásosak vagyunk, akár nem, akár fehérek, feketék, hetero, vagy homoszexuálisak, mind arra törekszünk, hogy egyensúlyt teremtsünk az életünkben. Ez azonban mindenkinek mást jelent. Van, aki attól boldog, ha kap egy gyémántgyűrűt, van aki attól, ha kifogja élete legnagyobb halát. Mindenkinek meg kell találni az ő személyes boldogságát. Én úgy érzem, az enyémet nem külső tényezők alakítják, hanem a saját belső világom elfogadása, szabadon engedése. Ezért lettem műsorvezető, ezért foglalkozom színházzal, ezért szeretek írni, és ezért nem hagyom, hogy konvenciók, vagy társadalmi sztereotípiák álljanak a boldogságom útjába. Aki nem látja be, hogy a szeretetnek nincsenek korhoz, vagy nemhez kötött korlátai, az önmaga korlátaiba ütközik. Ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, és másokhoz, letisztulnak bennünk a zavaros gondolatok, és egyszerre világossá válik, kik is vagyunk valójában. Örökre hálás leszek a szüleimnek, amiért úgy neveltek, hogy ne akarjak más lenni, mint aki vagyok. Kiskoromban az egyik kedvenc könyvem a Csudálatos Mary volt, anyukám naponta olvasott fel nekem belőle. Az egyik kedvenc fejezetemben Mary Poppins azt mondja a gyerekeknek: „Mindenkinek megvan a saját Tündérországa.” Ha sikerül megteremtenünk a saját Tündérországunkat, az már fél siker. Ha képesek  vagyunk másokat élni hagyni a sajátjukban, az pedig nem csak bölccsé, de boldoggá is tesz majd minket.