Nos… hogy is kezdhetném… Hogy kerültem ide, a hideg, sötét cellába, topis göncökben, - és ami a legrémesebb- mobiltelefon nélkül? Huh, hosszú sztori. Nem fogom magam azzal fárasztani, hogy leírom, mennyire igazságtalan volt a rendőr, aki elvette a jogsimat. Bár nem vagytok örökösnők, valahol, a szívetek mélyén azért ott rejtőzik bennetek egy kényes, gőgös, botrányos hisztérika. Így tehát tudjátok, hogy egy örökösnőnek mindig igaza van. Nincs szüksége jogosítványra, mert a vele született jogosítványa nem csak autóvezetésre, hanem a világon mindenre érvényes. Ezek a jogok persze egyszerre kötelezettségek is: be kell számolnom minden egyes cuki pasiról, akivel kavartam, minden tivornyapartiról (vagy legalábbis amire emlékszem belőlük) és persze most arról, hogyan élem az életet itt, a dutyiban. Ezért kezdtem bele ebbe a naplóba. És különben is: úgy sem tehettek hasznosabbat annál, mint hogy velem foglalkoztok. Elvégre átlagemberek vagytok.

Ma reggel átalakítottam ezt az undi narancssárga rabruhát. Annnyira kilencvenes évek szabása volt. Most már egész menő, levágtam az ujjából, a száraiból, kicsit a hasi részből, és egy csöppet a hátából. Na jó, egy falatnyit a fenekéből és egy leheletnyit a dekoltázsból is lekanyarintottam. Egyes átlagemberek persze azt mondanák, most nincs is rajtam ruha, de ez totál igazságtalan. Egy aprócska nap-sárga cafatka takarja a melleimet, és odalenn... ha értitek, hogy értem. Amióta így flangálok a cellámban a smasszer csajok valahogy sokkal kedvesebbek velem. Egész nap fotóznak, és azt kérik, hogy pózoljak nekik a rácsoknál. Nyilvánvaló, hogy csodálnak és imádnak. Mondjuk azt nem értem, miért mondogatnak közben olyanokat, hogy „ebből meggazdagszunk”, meg „ezért milliókat ad majd valamelyik pletykalap”. Kis buták. Nem tudják, hogy ha pénzt akarsz keresni, és pletykalapokban szerepelni, ahhoz a kamera lencse-felöli végén kell állnod. Vagy térdelned.