Vers a lélekbe csomagolt testről
Játszottam, mint szél a falevéllel,
Játszottam, hogy nem is én vagyok én.
Nyarat játszattam, ha akartam a téllel,
S úsztam lent a mélység legmélyén.
Koporsókra csillagot leheltem,
Mulattam a zokogó arcokon,
Elhittem, hogy sosem azt kerestem,
Lesz –e majd hajnal túl az alkonyon.
Sötét terem, durva hangok, fények,
Nyál csordogál a forró ajkakon,
Lüktet minden porcikám, s félek:
Ez a verem lehet az otthonom.
Csókolhat és ölelhet már bárki,
Játszunk együtt, csak is én nyerhetek,
S amint végre véget ér a táncunk,
Már másik játszótársat keresek.
Nyálkás porként, tapad rám a tegnap,
S szabadulni tőle nem tudok,
Hazudom hát: varázs szél, ha felkap,
Egy csillagról majd lábat lógatok.
Pillantásom őszinte és tiszta!
Ez most a mantrám, hátha elhiszem:
„Fehér papír, nem érheti tinta.”
S Összeteszem értem két kezem.
Pokol lakó menyben járva árva,
De angyal Belzebúbnál mit akar?
Szárnyam feszül, lábaim széttárva,
Cirógass meg, de érezzem, hogy mar!
Játszom most is, de azt még nem tudom,
Cukorból van –e a sok-sok ékszer,
De ha igen, nem baj. Majd elbukom.
Így lesz a játékosból játékszer.
Steiner Kristóf