116.
2008.06.01. 13:40
Cyborg vagyok, amúgy minden oké
CYBORG VAGYOK, AMÚGY MINDEN OKÉ
Mindig imádtam nézni, ahogy a nagymamám bevette a gyógyszereit: a kis rózsaszín, a nagy kék, a piros-sárga kapszula... Meg voltam győződve róla, hogy ezek a vidám külsejű drogok az élet sokszínűségét hivatottak behozni a nagyanyám szürke életébe.
Ahogy múltak az évek, világossá vált, hogy a nagyinak szívgyógyszere, vérnyomásgyógyszere, fájdalomcsillapítója és vitaminjai vannak, így rájöttem: a medicinák az érzelmi sokféleség illúziójával ajándékozzák meg őt, aki tíz éve fekszik egy ágyban úgy, hogy csak a plébános bácsi látogatja vasárnaponként, öt percre. Szegény már sosem tudja meg, hogy nem lett volna szüksége gyóntatásra, sem kapszulákra, ha megnézi Park Chan-wook szarkasztikus, romantikus, dramatikus, melankolikus és horrorisztikus pszichokomédiáját, mely egy egész patikányi, szivárványszínű gyógyszerkavalkádjával is felveszi a versenyt.
A film egy future-gyárhangár képével kezdődik, ahol a szőke szemöldökű, nagyjából harminckilós Young-goon mosolyogva hajtja végre egy "felsőbb erő" utasításait: "Vágja fel a csuklóját. Most helyezze az elektródákat a vénáiba." A gépezet beindul: a lány lábujjkörmei ultraviola és ciánkék fényt bocsátanak ki magukból: a cyborg feltöltődött. Young-goon természetesen elmebeteg: akut skizofréniában szenved, akárcsak az anyja, aki nyers hússal etette és nagyanyja, aki egérnek képzelte magát, és kizárólag retket volt hajlandó fogyasztani. E kedves családi történet rémképként kísérti főhősnőnket egy barátságos kis elmegyógyintézetben, ahol legjobb barátja az üdítőautomata. Belőle nyeri az életenergiát, hiszen cyborg: nem ehet rendes ételt. Miután ápolói sikertelenül próbálják étkezésre bírni a ceruzaelemeket nyalogató Young-goont, a lány ördögi tervet eszel ki: harci robottá változva véres mészárlást rendezne, és kivégezné az összes fehér ruhást... Ha nem volna lemerülve az akkumulátora. Szerencsére azonban az intézet betegei között akad egy hivatásos cyborgszerelő, mégpedig nyusziálarc mögé rejtőzve...
A film e ponttól kezdve Amélie-szerű fordulatot vesz: a társadalom kitaszítottja megtalálja azt, akire szüksége van. Egy másik freaket, aki megérti, ha egy lányka a nagyanyja műfogsorával a szájában beszélget elektromos berendezésekkel, vagy hogy szerelmes leveleket hamisít a szomszéd néni lelki békéjének érdekében... Mert tudom, hogy imádjuk, de Amélie Poulain sem volt teljesen százas. A szerelem fonalának nyomán elindulva rájövünk: a "normális" kisstílű szó, és bárkinek szíve joga hinni benne, hogy ő bizony atombomba, és létezésének értelme a világvége. És ha a főhősnő végül nem is robban fel, egy biztos: ez a film maghasadást okoz, hiszen a Csendes rizs, drága szent rizs című dalocska felhangzásakor minden átmenet nélkül eleredt az orrom vére, és nem állt el egészen a film végéig. Komolyan.
- k -
|