Felvállaltad azt, hogy bulímiában szenvedsz. Hogyan alakult ki a betegség nálad?

Körülbelül hat éve tart a bulímiám. Gimnázium után elhatároztam, hogy lefogyok, mivel nagyon sokáig, ha nem is kövér, de pufók srác voltam. Drasztikus fogyókúrába kezdtem, napi 600 kalóriát engedélyeztem magamnak, teljesen mellőzve a szénhidrátokat, s ennek következtében a 182 centis magasságomhoz 55 kilóra fogytam le. Teljesen elégedett voltam ezzel a súllyal, jól éreztem magam a bőrömben, szépnek láttam, viszont az emberek nagy része nem látta annak, nem tudta elfogadni a súlyomat. Ideig-óráig tűrtem a beszólásokat, aztán megelégeltem, s a fogyókúra átcsapott iszonyatos zabálásba.

Más lelki probléma is állt a kényszeres evés hátterében?

Nem, a kiegyensúlyozottság szobra voltam, egészen addig, amíg az evészavarok képbe nem kerültek. Nem tartoztam a depressziós tinédzserek közé – mint nagyon sokan -, nem is értettem őket soha. Furcsa, hogy az evészavarok, amik elvileg az esztétikumból és a testünk látványának zavaraiból indul, kinőheti magát egészen komoly, durva pszichés betegséggé, amit a későbbiekben sokkal nehezebb meggyógyítani.

Miért akarsz megszabadulni a bevitt ételtől? Azért, mert még soványan is kövérnek látod magad?

Mindig találok magamon olyan testrészeket, amelyekről azt gondolom, hogy túl vaskosak. Tehát abból indul ki, hogy fogyni szeretnék. Azonban egy idő után átfordul, s bármilyen probléma adódik a családban vagy a munkahelyen, esetleg párkapcsolatban, a hányás feloldja a belső feszültségeket. Egyfajta megtisztulást érez a bulímiás.

Pontosan mi zajlik le egy bulímiás lelkében?

A legnagyobb probléma, hogy nem látjuk magunkat kívülről, nem látok különbséget magamon 65 és 85 kilósan. Előfordult, hogy napokig nem mozdultam ki a lakásból, aztán elindultam a városba, és szó szerint minden sarkon vettem valami kaját, egészen addig ettem, amíg szinte mozdulni sem tudtam. Ha közben felhívott egy hozzám közelálló személy, akkor kénytelen voltam azt mondani, hogy nem érek rá, mert sokáig dolgozom. Tehát a bulímia borzasztó sunyi dolog is, mert hazugságra késztet. Ettől még rosszabbul, még szánalmasabbnak érzi magát az ember. Önpusztításról is szól a bulímia. A hánytatás következtében tönkremennek a fogak, a nyelőcső, ki kell venni a mandulát. Ennek ellenére, a beteg nem azt mondja, hogy ez milyen szörnyű, hanem azt, hogy ’Tessék, ez az, amit érdemelsz!’.

Mikor tudatosult benned, hogy bulímiás vagy?

Két-három évvel ezelőtt, nyaralás alkalmával. Rájöttem, hogy tönkreteszem a szabadságot azzal, hogy még itt sem tudok a problémától megszabadulni. Gyomorfekéllyel kórházba kerültem, ekkor szerzett róla tudomást a családom is. Ezután következett a pszichológus, pszichiáter. Antidepresszánst és szorongásoldót szedtem. A gyógyszerekről nagyon hirtelen álltam le, mert eltompítottak, és nem tudtam a munkámra koncentrálni. Úgy gondolom, a legrosszabb, amit egy orvos tehet, hogy felírja ezeket a gyógyszereket. Orvosi felügyelet nélkül hagytam abba szedésüket. Idén tavasszal, apukám javaslatára, kimentem Indiába, ahol spirituális úton próbáltam megszabadulni a betegségtől. Itt haldokló gyerekeket, szegényeket láttunk, olyan dolgokkal kellett szembesülni, amik Európában nincsenek. Az volt a cél, hogy lássak igazi, nehéz életeket. India után hónapokig jól voltam, aztán visszakerültem a mókuskerékbe, s ezzel együtt visszatértek a problémák is. Mégis úgy érzem, már máshogy látom a gondokat. Annyira rosszul, mint az elején voltam, már soha nem leszek. Ugyanakkor tény, hogy teljesen gyógyult sem leszek soha.

A családod mennyire áll melletted?

Teljes mértékben. A lehető legfantasztikusabb család, amibe születhettem! Mindent meg tudunk beszélni. Amikor a betegségemre fény derült, apukám azonnal elkezdett orvosokat keresni. Nemrég lett vége egy majdnem hét éves párkapcsolatomnak, s a volt barátom is fantasztikusan kezelte a helyzetet. Azt mondom, nem szabad senkinek sem félnie amiatt, hogy a környezete hogyan fogadja. Sokan attól félnek, hogy a körülöttük élő emberek nem tolerálják problémájukat. Amikor felvállaltam a betegségemet, nagyon sokan támadtak ezért fórumokon, mert attól féltek, hogy miattam az ő családjuk is rájön a jelekből, hogy ugyanolyan helyzetben vannak, mint én. Ők még nem jutottak el arra a pontra, amikor gyógyulni akarnak. Szinte tippeket adnak egymásnak, hogy hogyan egyszerűbb kiadni az ennivalót magukból.

Most hogy érzed magad?

Jelenleg picit megzuhantam lelkileg, mert a párom izraeli, s ugyan Magyarországon végzi az orvosit, most épp Izraelben végzi szakmai gyakorlatát. Emiatt már egy hónapja nem láttam, viszont pár nap múlva utazom hozzá. Jó és rossz időszakok váltják egymást, mint mindenki életében, csak nálam – ha nem is drasztikusan – rosszabb időszakban újra visszaköszön a betegség.